“A grapefruit definíciója: Olyan citrom 
, amely kapott egy lehetőséget és élt vele.” O. W.
Elkezdtem olvasni ma egy könyvet (Lisa Alther: Eredendő bűnök) szaunázás közben, abban találtam ezt az idézetet. Egyébként tipikus vasárnap volt ez a mai, délig alvással, pihenéssel, uszizással. Anyuval sikerült egy jót beszélgetnem, olyan régen volt rá megfelelő alkalom, de ma ez is összejött. Csak a fejem ne fájna már megint…
A búcsúpercek könnyeimet isszák,
Keserűen kristálytiszták,
Ő az utolsó, kivel boldog lehetek.
Nem mehet még el, ennél több emlék kell
Szívem egy bezárt vár,
Senki nem jut be már!
Azt álmodom, hogy létezel,
Azt álmodom, fogod a két kezem,
Kérlek vigyél magaddal,
Egyetlen angyal!
Azt álmodom, hogy létezel,
Azt álmodom, fogod a két kezem,
Kérlek vigyél magaddal,
Egyetlen angyal!
Ahogy megtalálom benne
Mindazt, mit kerestem,
Végleg elmúlik a Szívárványország,
Mert ő is csak egy a sok lélek közül
Mégis mindennél több,
Mert mindenkinél több!
Azt álmodom, hogy létezel,
Azt álmodom, fogod a két kezem,
Kérlek vigyél magaddal,
Egyetlen angyal!
Azt álmodom, hogy létezel,
Azt álmodom, fogod a két kezem,
Kérlek vigyél magaddal,
Egyetlen angyal!
Fárad a szív
Már nem hallja meg
Bárhogy is hív
És ver a szíved
Nem lát több fényt
Behunyt szemem
Téged sem lát
Ahogy nyújtod kezed
Minden szó
Minden érzés
Minden elfejtett vágy
Minden lépés
Mindegy már
……………..
A legdrágább kő mindent karcol, de maga nem tűr karcolást. A legdrágább szív inkább vérzik, de nem sebez meg soha mást.
Kár, hogy szinte lehetetlen mindig ebben a szellemben élni. Nekem legalábbis nem megy, és ahogy észrevettem, másnak sem nagyon…
Kell bele magány, kell bele társ is.
Kell bele élet, s kell a halál is.
Kell kicsi félsz és félelem is: nagy.
Kell bele nap, hold, s távoli csillag.
Szerelem is kell, ölelés és görcs.
Kell bele gyökér s vastagodó törzs,
meg a nőtt lomb és füttye madárnak.
Kell bele mosoly, kell bele bánat.
Retinák s a szem mögött az álom,
kell büszkeség és a szánom-bánom.
Kell utazás is, vad hullám-emlék,
kell a mennyország, és kell a nemlét.
Kell bele homlok s hajlabirintus,
kell gyönge járás, és kell a virtus.
Gondolat is kell, bele a lélek,
egy kis könny, kicsi bú, s kell egy vércsepp.
Messzi út is kell, várakozás, bölcs,
mint ki az erdő méhe-szülött tölgy.
Kell pihe szó és harang zúgása,
s kell, hogy ki megjön, valaki várja.
Kell egy háztető s padlás sötétje,
kell a gyerekkor virágos rétje.
Hancúrozás kell szénabogolyban,
s elrejtőzni kell kiflinyi holdban.
Kell fegyelem még: fénye alázat.
S kellesz, gyönyörűm, vesd le ruhádat.
Kell a kezed, szád szép íve is kell,
s vén szárnyú kamasz, aki nem ismer.
Kell hűvös este s ránca mosolynak,
hajnali forrás, őzike holnap.
Szemem becsuknám. Simogatnálak.
Vakon tanulnám, ma azt, hogy nálad.
látni egymást és észre sose venni
szerelmünket szívünkből kiverni
ösvényeken külön kóborolni
fösvényebben szívünk lakatolni
érezni azt mit szívünkből kitéptek
vérezni így álca-nevetésben
kéztördelve kezed sose fogni
állandóan pillantást koldulni
látni egymásnak közönyös mosolyát
sírni legbelül elválaszt egy nagy világ.
Ezt nagyon nem szeretném!
Néha csak ülünk,
kezünk csöndben pihen ölünkben,
nézzük egymást,
csodálkozunk saját tükörképünkben.
Nem kellenek szavak sem,
a száj már így is fáradt,
s nem kell most semmi sem,
csak hogy együtt legyünk néhány percet,
vagy akár százat…
és csak pillantással jelezzük
a gondolatokat,
és ne lássa rajtunk kívül senki sem,
hogy ott benned és bennem
vajon milyen világ állhat.
Csak ülni,
csak csodálni egymást…
Ehhez nem kell semmi más,
csak te meg én
és némi
fáradt zsongással teli csönd…
Egyszer fenn.
Egyszer lenn.
Szárnyal, vagy zuhan,
Jókedv, vagy Bánat,
egyre megy.
Enyém Ez is, Az is.
Mindkettő Én vagyok.
Ezt adhatom Kedves.
S, mert ez Én vagyok,
csak ezt kaphatod.
“Mesélhetek? Tegnap nem meséltem Neked, pedig akartam. Ne haragudj érte.
Tudod, az jutott eszembe, hogy új mesét kell Neked mondanom, mert egy régit nem szerettél.
Helyette, hátha így jobban fog tetszeni Neked.
A vízről mesélek, a vízcseppről, és a folyóról. Arról, hogy a víz, a vízcsepp, az nem születik, az van. Ami születik az a folyó. A víz van, mindenhol van, és egyszer, ha körülmények is úgy akarják, ha a megfelelő vízcseppek összetalálkoznak, megszületik a folyó. A sok, földben rejtőzködő vízcsepp összegyűlik, mint ősszel a költözködő madarak, lesz belőlük egy óriási folyó, és együtt elindulnak közös hazájukba, az óceánba. Lehet, hogy útközben a nekik utat adó folyó meghal, de a víz az megmarad, és a vízcseppek újra, meg újra egymásba kapaszkodva elindulnak szülőhazájuk felé, addig, míg egyszer együtt megérkeznek.
Akkor ők nagyon boldogok lesznek.
Lélek se születik, nem is hal meg. Van, mint a víz. Néha megpihen, beköltözik egy születő testbe, aztán, ha a test elfárad, és nem tudja őt tovább cipelni, mert ő csak egy gyenge ember, a lélek egyedül folytatja az útját, addig, míg meg nem találja hosszú a vándorlásában a lélektársát.
Mikor egymásra találnak, akkor elindulnak előre, mindig csak előre, nem a térben, hanem az időben mennek tovább együtt, egymás kezét fogva folynak a lelkek közös óceánjába.
És nagyon boldogok.”
Takács Péter: Szeretném
„Szeretnék veled eső áztatta utcán táncolni, s szeretnék veled egy ágyban álmodni. Szeretném megmutatni mit ér egy könnycsepp, mely az öröm által tisztítja arcodat, s elmossa az összes bánatodat. Szeretném ha szemem tükrében fedeznéd fel a világot, s észrevennéd az igazán fontos dolgokat. Szeretném ha tudnád hogy a sivatagban is nyílik virág, s hogy a hóesésben is van melegség, mert így él a világ. Szeretném ha velem együtt kiáltanád, hogy suttogva is értem szavad, mert így nincs az a szív mely megszakad. Szeretném ha látnád hogy a vak ember is láthat csodás dolgokat, s kinek néma az élet, az is várja a hangokat. Szeretném ha együtt éreznénk azokat a dolgokat, melyeket sok ember a jelentéktelen dolgok miatt egyre csak halogat. És végül Szeretném, ha már ráncok borítják az arcunkat, azt lássam hogy életünk nem is lehetett volna ennél BOLDOGABB…”
