Ha ezt valaki elolvassa, tuti azt hiszi, hogy elment az eszem, de a begolyózás határán az ember már nem tudja mit csináljon és mit ne, mitől lesz jobb, mert már rosszabb nemigen lehet.

Hogy érthető legyek: Ott van a beteg gerincem és az otthonülés, a semmi csinálása, ami tökéletes recept a depihez. De ott van az is, hogy oké, hogy baromira fájok, de beveszek egy jó kis fájdalomcsillapítót, ami után nem sokkal, de azért valamivel könnyebb. És hogy jobb kedvre derüljek, anyut megkérem (persze inkább rábeszélem), hogy vigyen el plázázni. Furán megyek, de összeszedem magam és megyünk egyik boltból a másikba, minél több zacskó van a kezemben, annál jobb nekem…

Komolyan, tényleg mennyire természetes, hogy tudunk járni. Nem? Eszünkbe sem jut ez addig, amíg nem akadályoz minket ebben a totál alapvető dologban egy betegség. Mert utána már nagyon nagyra fogod értékelni, hogy tudod az egyik lábadat a másik után tenni.

A mai vagánykodásomnak egy ideig nem lesz párja, az biztos. Tisztában vagyok azzal, hogy ez jó nagy hülyeség volt a részemről, de teljesen komolyan gondolom, hogy azért a lelket sem szabad hagyni tönkremenni egy-egy betegségben, meg kell adni neki is, ami jár.

Pont és kész.

Újra itthon . Az eredményem elkeserít, de mit lehet tenni, ez van. Nem leszek kórházlakó, viszont a jövő héttől kezelésre járok (<=haha, járok…) minden reggel. Le kell vinni a gyulladást, aztán még hónapok és talán lesz valami. Gyors gyógyulásra tehát számítani nem lehet, max. a tünetek megszűnnek egy időre. (Eddig főleg a brutál fájdalomcsillapítók segítenek: Fuss Ruby! Fussssss! :))

Még az a szerencsém, hogy a munkahelyemen mondjuk azt, hogy toleránsak. Az iskola? Eddig egyetlen egy órán tudtam részt venni. Nagyon le fogok maradni basszus. Tegnap volt a nyitó buli. Biztos jól szórakoztak a többiek…

Csodás itthon töltött és érdekfeszítően izgalmas napok következnek.

Itthon vagyok. Tegnap este sürgősségi MRI-n voltam, amivel nyertem körülbelül egy hónapot. Mondjuk zárt volt a gép, és én nagyon rosszul éreztem magam benne. Azon gondolkoztam közben, hogy olyan hangokat adott ki, amik hallgatásáért én még fizetni is szoktam egy-egy komolyabb buli alkalmával, a hangerő is stimmelt. :) Valahogy ez sem tudott jókedvre deríteni a vizsgálat közben (vajon miért?), a végén pár könnycsepp is kicsordult, elszakadt a cérna rendesen… A lényeg, hogy túl vagyok rajta.

Meglehetősen megvisel, hogy sajnálatot olvasok ki azok szeméből, akik látják, hogy milyen állapotban vagyok…. Lehet, hogy ez ugyanolyan rossz, mint a betegség tüneteinek elviselése…

Ma megyek vissza az orvoshoz. Mi lesz az eredmény? Mi lesz az eredmény? Mi lesz az eredmény?

Nem vagyok az, akit kórházba lehet dugni. Az én állapotomon csak ront, ha betegekkel vagyok körülvéve, ha másodpercenként tudatosítják benned, hogy nem vagy jól, hogy gond van. És ezt mondjuk egy hétig… teljességgel lehetetlen.

Szóval törekedni fogok arra, hogy ne kelljen ott maradnom. Persze ennek is van egy határa, mert ha elkerülhetetlen, akkor…

Tegnap haza kellett jönnöm a munkából, olyan rosszul voltam. Ma már nem is mentem. Reggel házidoki. Délután kórház. Állítólag elég nagy a valószínűsége, hogy ott fognak tartani (már ha ott tudnak, mert én az ilyeneknek mindig nagyon ellenállok), mert csak tömik belém a gyógyszereket és semmi hatása. A bajom: a csípőm kegyetlenül fáj, néha a derekam is. Járásképtelen állapot közelében vagyok. Az orvosok meg bénák, vagy szemetek, vagy tehetetlenek, mert minden vizsgálatra ezer éveket kell várni. Ha ma nem mondanak valami “jót”, akkor teljesen tanácstalan maradok. Mert csak nem járja, hogy egyszerre 4 gyógyszer ne hasson, ha meg nem hat, akkor meg ne legyen valami másik megoldás erre az egész sz_rra. Az idegeim cafatokban, az állandó fájdalom kikészít, na meg a tudat, hogy 26 évesen itt tartok ahol.

Ha egy ideig megint nem jövök, akkor az ezért lesz.

XOXO

Nagyon rossz volt korán kelni, baromi álmos voltam egész nap. Ahogy jöttem haza, majdnem leléptem egy száguldó autó elé, gondolhatjátok, hogy nagyon megijedtem. Mondjuk ehhez hozzájön az is, hogy letompulok a gyógyszerektől, amiket szednem kell (és még a legdurvábbat nem is vettem be, mert nem mertem), de már csak 1 hét plus 1 nap és no more pills.

Hosszú idő után első nap a munkahelyen. Hát, mit mondjak..? Semmit. Talán ez árulja el a legtöbbet…

Reggel megkaptam a napi ételeimet, szépen beosztottam, így most egyáltalán nem is vagyok éhes. Azt hiszem, ezzel a diétával nem lesz probléma, főleg hogy nem nekem kell pepecselni a kitalálásával, a hozzávalók megvásárlásával, az elkészítésével. Az evés részt nem említem, mert azzal kapcsolatban sosem voltak nehézségeim. Hihi. <= Sajnos hihi.

A kedvem pedig csodás. Fellegekben járós. Talán kicsit félelmetesen hat, hogy egyszer nagyon rossz, egyszer nagyon jó. Ez is megszűnik nemsokára, mert megszüntetem! Máshogy tényleg nem megy.

És ezennel vége a depis picsogásnak. :)

Jó éjt mindenkinek!

Rendben. Megrázom magam és felhagyok ezzel az ostoba önsajnálattal, mert nem fog semmi jóra vezetni. Csak úgy lesz minden újra oké, ha én teszek érte. Mert várhatom, hogy a sült hal a számba repüljön és hogy az emberek majd megértenek, mert baromira nem lesz így…

Képzeletben két pofon magamnak, kemény vagyok és drasztikus!

Tehát, holnap új hét, új nap, újjászületés. Hajnali félelmetesenkoránháromnegyedötkor (bleeee), mert a Gastroyal-os csaj akkor szállítja ki a menümet. Egy egész hét fogyás és méregtelenítés jön. Ha jól bírom, akkor ráaadásként még egy.

Ez a másnak töklényegtelen, de nekem hatalmas jelentőséggel bíró nyitány.

Aztán munka. Mert már meglehetősen sokat lógtam itthon, megjegyzem teljességgel indokoltan.

Btw a legfontosabb: Meg fogok gyógyulni! És nem fogom itt a betegségemet részletezni, elég annyi, hogy hosszú lesz a gyógyulás, de menni fog, mert hiszek benne.

Suli is lesz már a héten: kedd, csütörtök, péntek, öttől fél kilencig. Meg nyitóparti, amire el kell menni. Muszáj.

Alapkellék a jövőben: a mosoly.

Az agyam kombinálással és önutálattal foglalatoskodó részén lévő kikapcsoló gombot erőteljesen benyomni. Off. Esetleg kioperálni.

Kitartás!

Jól van. Akkor most még ma van, úgyhogy szépen kimegyek a konyhába és vágok egy szeletet abból a mazsolás kalácsból, amit az utolsó bűnözésemhez sütöttem ma délután, kenek rá a rebarbarás-epres lekvárból egy laza másfél centis réteget, beleharapok és arra gondolok, hogy két hét múlva vékony leszek!, mert holnaptól nem fogok ilyen seggnövelőket enni. Egy ideig.

Itt vagyok. Nagy nehezen rászántam magam, hogy írjak, mert valahogy mostanában inkább befelé élek… De szeretnék újra kinyílni, ez mondjuk legyen az első lépés egyike.

Igazából írhatnám, hogy baj van a munkával, az egészségemmel, a lelkemmel, … de nem szeretek ilyen titkos információkat kiadni, mert hétpecsétesek, így ezt nem is olvasta senki. Rendben?

Azt viszont nyugodtan leírhatom, hogy újra iskolás lány vagyok, most enteriörstylist szakos, február húszonvalahanyadikán kezdek.

Ma Made in Hungaria, mozi, pörgős szoknyák, rockandroll.

Új fényképezőgépem lesz nemsokára (ma?), kattintgatok már gondolatban szép tavaszi, rózsaszín virágos képeket.

Vasárnap Wasabi, tesóm szülinapja, sok incsifincsi sushi.

Nos, megy azért az élet! :) (Jé, nevetős smiley-t írtam, talán nem lesz itt akkora gond már…)

Most, hogy átsírtam a délutánt, mert megnéztem az Ausztráliát (amiközben rájöttem, hogy Hugh Jackman baromira jó pasi), kicsit blogolok.

Nyugi van. Munka nincs. Betegszabin még mindig. Nem vagyok a halálomon, de eddigi vélekedésem ellenére rájöttem, hogy jól esik a pihenés. Néha vannak olyan pillanatok, amikor nagyon unom magam, de átlendülök rajtuk, nem okoznak túlságosan nagy felfordulást a stresszmentes napjaimba. Úgy tervezem, hogy csak jövő héten megyek vissza a mókuskerékbe, addig a tevékenységeim az evésre (=hízásra), olvasásra, alvásra, filmnézésre korlátozódnak,  ami pontosan így van a legnagyobb rendben.

Ma este pedig:

Filmtúladagolás garantálva… :)

A szombati gimis osztálytalálkozó igazán jól sikerült. Néha olyan érzésem volt, mintha visszarepültünk volna az időben, érdekes volt, de kellemes. Két helyen is voltunk, 3 féle koktélt ittam, aztán “reggeliztünk” gyrost és baklava-t. Ez a pozitív rész. (A negatív: cigifüst undor, annyira, hogy a rosszul is lettem tőle, a ruháim undorító büdösek lettek, el kellett különítenem őket itthon és vasárnap gyorsan kimosni, mert fúj, (tényleg sosem fogom megérteni, hogy ez nekem hogy jött be 10 évig), a szemem bepirosodott a füsttől, majd fel is dagadt. Ha bulizni, vagy csak vacsorázni támad kedvem, akkor e nélkül az ocsmányság nélkül meg sem tudom tenni, ami baromira szomorú. A nem cigiseket simán elnyomják, pedig fordítva kéne ennek lenni…)

Pihenek még itthon, mert a derekam nem jött rendbe, és ha az orvosokon múlik, akkor nem is fog mostanság, mert időpontom az csak február közepére van…

Jaj, azt majdnem nem is írtam, hogy szombaton itt volt Stitch és az én Pinky-m fél tőle. Egy pár hetes kutyától. Pinky a bátor eb. :)

Az meg olyan nagyon jó, hogy süt a nap és én már annyira várom a tavaszt, na meg a nyarat méginkább. Napsütés=jókedv.

SOS ezt akarom felvenni:

Rainbow Summer – by MissRubyBaby on Polyvore.com

Tegnap óta itthon vagyok, úgyhogy nekem már második napja hétvége van. Az orvos szerint legalább egy hetet kéne itthon maradnom, de az azt hiszem, nem fog menni. Egyrészt mert uncsi. Másrészt mert olyan munkám van, amit nem szeretnék átadni másnak. Irigy vagyok, tetszik a feladat, hülye lennék másnak ajándékozni. :)

Ma annak ellenére, hogy nem vagyok valami fényesen, elmentem rendbe hozatni a körmeimet, ha már volt időpontom, azt vétek lett volna elvesztegetni, ezen kívül nagyon időszerű is volt. Szépek lettek.

Aztán könyvtárba is kellett mennem, tetemes összeget kifizetni a lejárt könyvek miatt. (Se időm, se eszem nem volt visszavinni őket…) Ha már ott voltam, akkor már újakat is válogattam. Például ezt:

Na jó, vettem ki normális olvasnivalót is, többek között Kundera-t, Jókai Annát. Csak időm lenne hétköznap olvasni…

De még előttem a hétvége, így olvasok majd, osztálytalálkozóra is megyek, takarítok, úszok. És meggyógyulok!

Így legyen.