Anyunak ma van a születésnapja. Eddig mindig a Wasabi-ban ünnepeltük, de most a túlsúlyunkra tekintettel máshol/máshogy ünnepeltünk. Koncertre mentünk. A Mindörökké Beatles-re.

Taxival, hogy ne kelljen még a parkolással sem bajlódni, hogy a bejárat előtt libbenhessünk ki a meleg autóból. Ami össze is jött. De. Az interneten vásároltam a jegyeket, így a helyszínen tudtuk csak átvenni. Bemegyünk, érdeklődünk, merre van a jegypénztár. A túloldalon. Oké, átmegyünk. Ott is megkérdezzük az ajtóban álló, jegykezelő hölgytől, merre menjünk. Elmondja. Kérdezzük: messze van? Messze. De van nálam jegy, x ezerért odaadom. Köszi nem, tudomásul vesszük, morcosan elindulunk ki a hidegbe, hogy végre a kezünkben lehessen a jegy és végre elfoglalhassuk a helyünket. A csaj precíz magyarázásának és kedvességének köszönhetően tettünk egy teljes kört az egész épületegyüttes körül. Amikor visszaértünk oda, ahonnan indultunk, akkor már nem voltunk éppen nyugodtak. Megfagyunk, körözünk és elkésünk. Aztán ott balhét kivág, jegyet ide! Oké, menjünk vissza a másik oldalra újra, intézkednek, meg lesznek a jegyek. Aztán egy nem éppen kellemes modorú fiatalembernek sikerült átadnia a borítékot a belépőkkel, de ezt már szinte fel sem vesszük. Elkezdünk helyet keresni, naná, hogy nem fix ülőhelyes a koncert. Még jó, hogy fél órával a kezdés előtt már megérkeztünk, de csak éppen, hogy beestünk a kezdés előtt. Még jó, hogy 3 db üres szék egymás mellett sehol sincs, sőt, majdhogynem nincs is szabad hely. Ekkor már majdnem sírok, ez anyu szülinapi ajándéka. Szegénykém. Szegény én. Aztán a csodával határos módon mégis sikerül leülnünk, persze a legtetején (az épített nézőtér lépcsőjén még korlát sincs, kicsit félek csak, nem számít…).

Aztán elkezdődik. Én még az első pár percben a nem éppen visszafogott panaszlevelemet fogalmazom, amit a rendezvényt lebonyolító cég és a jegyiroda (mert hogy ma próbáltuk átvenni délelőtt a belvárosi irodájukban a jegyeket, sikertelenül) vezetőségének fogok küldeni, de aztán magával ragad a zene és látom anyu arcán a mosolyt, ami a legesleglényegesebb elérendő cél volt a mai jeles napon. Sikerült.

Boldog Születésnapot Anyu!

Végre itthon vagyok, mától két hét pihi. Az utolsó hetem nagyon besűrűsödött. De a történet ott kezdődik, hogy pár hete a közvetlen főnököm beadta a felmondását, ami után kis zűr keletkezett. Aztán a héten a főfőfő megbízott a céges karácsony levezénylésével, ami nem volt kis feladat. Ezen felbuzdulva rám bízta a céges évzáró ebéd teljes megszervezését is, ami tegnap le is zajlott. Ahogy hazafelé jövet beszálltam a taxiba szó szerint éreztem, hogy egy hatalmas kő esett le a szívemről, minden szuperül sikerült és még egy komoly előléptetést is magaménak tudhatok.

De hagyjuk a munkát, következzenek a kért képek.

A körmeim, amiket az én ügyes Móni barátnőm készített:

A rövid szárú csodacsizma:

A hosszú szárú szépség:

Anyu egyik karácsonyi ajándéka:

És a másik ajándéka:

Tudom, hogy örülni fog nekik, mert azzal a nagy számmal már el is mondtam neki, hogy miket fog kapni. Natessék, idén sem bírtam ki…

Az meg hogy az egész család lakkbőrben fog pompázni… :) Szépek leszünk!

A karácsonyi készülődés többi részével pedig meglehetősen el vagyok maradva. Úgyhogy nagyon bele kell húznom!

Nemrég értem haza, anyuval plázáztunk. :)

Vásároltunk, sajttortát ettem, kontaktlencsét intéztünk, karácsonyfadíszeket nézegettünk (pici kis tollas madárka dísz, de szép), telefonoztunk (decemberben megveszem magamnak az iPhone-t=>kariajándék, de váááááároooooom máááááár :)).

A mekis lángos mini és a tejföl, amit adnak hozzá, kb 1%-ban tejföl, a többi pedig műanyag. Az éves McDonald’s méregadag le is tudva ezzel…

Most még mosok, teregetek, 100 hasizom, forró levendulaillatú fürdő és irány az ágyikó!

Jó éjt!

Vasárnapra már sokkal jobban voltam, így anyuval Ikea-ban, Kika-ban, Saturn-ban voltunk (hát persze, vásárláshoz mindig jól vagyok… :)), itthonra hozzám, és otthonra hozzá. :)

Azért az nagyon durva, hogy a Kika-ban már készítik a karácsonyi vásárt, 90%-ban már meg is vannak vele, fenyők, díszek, csillogó-villogó mindenfélék… Nincs ehhez még túlságosan korán?

A munkahelyen meg már kezdődik a fúrkálódás-áskálódás-gonoszkodás, amit rosszul viselek, kezelni pedig nem is tudom hogy fogom. Egyik fülön be, másikon ki? :) Mindenhol ez van, – tudom én -, de valahogy az én lelkemnek ez sok. Soha senki felé nem közeledek rosszindulattal, nem értem ezt mások miért nem tudják ugyanígy csinálni…? Alap nélkül szemétnek lenni, féltékenységből, irigységből pletykákat indítani? Úgy? Akkor úgy. Szépen megvonom a vállam, legyen a szemétségük a saját bajuk.

A nyalisoknak mindig sokkal jobb, “kár”, hogy én nem tudok és nem is akarok ilyen lenni…

Próbálom kihasználni azt a pár munka nélküli napot, amit még jövőhét utáni hétig van. Ma például egy nagyon jó kis délutánom és estém volt anyuval. Finom ebéd, vásárolgatás, nevetés…

Itthon ruhák újra felpróbálása, mit mivel, … , a szokásos… Pár nap alatt sikerült majdnem az egész fizetésemet elkölteni. De nem bánom. Évszakváltás. Ez ilyen. Legalábbis nálam.

A fotókat pedig lehet, hogy beszűntetem. Nagyon megváltoztak a fényviszonyok itthon (köszi ősz), még napközben sincs annyi fény, hogy az én kis gépecském jó képeket tudjon készíteni. A rosszakat meg nem érdemes feltenni, mert szerintem élvezhetetlenek. Rossz ránézni a mai és a tegnap napi ruháimra. Mármint a képekre. Mert a ruhák jók voltak, csak olyan máshogy adja vissza… A vakut ki nem állhatom. Tényleg nem tudom mitévő legyek…

Egyébként fűtenek, narancsos-fahéjas tea, óriás gyapjú zokni és Duffy: Rockferry.