A blognak itt most vége. Elszállt az ihlet, nincs mi inspiráljon. Lezárok egy részt az életemben, és ehhez ez a napló is hozzátartozott. Talán máskor, talán máshol…

Az unalmas tancsi helyett valami szórakozás után kellett néznem, így fogtam a csillámporos pink tollamat és aljas módon Édi karjára egy szivet “tetováltam”, amibe beleírtam, hogy Mari, áthúztam, majd odaírtam a nevem. Visszakaptam rendesen a dolgot, hiszen az én karomon pedig most ez olvasható: Bűn az élet! A kézfejemen pedig, hogy: Üss! Sosem állítottam, hogy normálisak vagyunk…

Az ágyban két ÉdiBaby, két laptop (Édi dolgozik én blogozok), sok-sok angol jegyzet, Raffaello, Twix (nyertem is vele :)), marcipános Milka, Bomba. Kicsit jobban vagyok úgy néz ki…

Életem egyik legszörnyűbb éjszakáján vagyok túl, mely kezdődött egy jó kis álmatlan forgolódással, folytatódott egy másfél órás félálomban forglódással, és végződött egy nagyon durva migrénes fejfájással. Fejfájás csillapító be, majd ki, és ugyanez mégegyszer. Reggelre már olyan nagyon rosszul voltam, hogy Édest fel kellett ébresztenem, csináljon valamit velem. Hozott nekem kólát (ez ilyenkor mindig segít), meg kakós csigucit (mert ez is segít ilyenkor :)), összebújtunk. (SzerCsyBaby!) Így délutánra sikerült magam kialudni rendesen, de még mindig szédülök. Szerintem ma ágyban tanulás lesz…

Másnak is feltűnt, hogy öt órakor már nincs éjszakai sötétség? Szép lassan közeledik a tavasz és a téli depinek lőttek! :) De várom már! (Újra járhatok a szigetre gyalogolni, kocogni…)

Most sikerült felébrednem. Tegnap éjszaka megint összedőlt a világ egy kicsit, de sikerült orvosolni a bibit. Hülyék vagyunk (nagyon hülyék) és szerelmesek…

Édes valentín napi ajándéka, ugyan kicsit megkésve, de megérkezett. És nagyon örülök neki! Egy dedikált Komáromi János verseskötetet kaptam. (Az egyik legkedvesebb költőm, ha nem a legkedvesebb.) És a szöveg: Tündérhercegkirályfi nevében szeretettel dedikáltam Tündérhercegkirálykisasszonynak! So Romantic!

Nyári, tuti és fix program: Plasztikai műtét harmadik nekifutásra. Nagyon mérges vagyok! És tanácstalan. Vállaljam be még egyszer ugyanazt a dokit, akinek már kétszer sikerült, vagyis nem sikerült megcsinálnia normálisra. (Persze itt most mérgemben figyelmen kívül hagyom, hogy a szervezet reakcióját előre kiszámítani nem lehet. Na de akkor is, kérem szépen!). Vagy menjek máshova, egy olyan dokihoz, aki biztosított róla, hogy meg tudja oldani a problémát. De idegen (és nem is annyira szimpatikus) doki, idegen műtő, idegen szike… Már hozzászoktam a másikhoz… Jaj-jaj!

(Egyébként tudtam én, hogy ez vár rám a nyáron, de most sikerült megint szembesülnöm vele és ez nem jó. Nagyon nem… :() 

Kicsit ijesztő, ha gondolok valakire, hogy vajon mi lehet vele, majd utána pár órával bejelöl iwiw-en ismerősnek, vagy kapok tőle egy üzenetet. De az is felettébb meglepő tud lenni, ha eszembe jut valaki és nem sokkal később felhív telefonon. És olyan is van, hogy megérzem előre, hogy mi fog történni, vagy ha nem is tudom pontosan, akkor azt elég biztosan meg tudom mondani, hogy jó, vagy rossz esemény lesz-e. Mondom én, hogy ijesztő! Ááá! Már csak azt kéne kifejlesztenem, hogy ezeket a dolgokat irányítani tudjam, mert most speciel meglehetősen kiváncsi lennék arra, hogy mi lesz pénteken a fordítás és az üzleti levél témája. Na meg a két szövegértés is érdekelne. Elég konkrétan! :D

Szuper jól ki tudom magam készíteni, ez már egészen biztos. Most is utolsó pillanatban kapkodom össze a tudást a fejemben (ja, tudást :)), de mi van akkor, ha a stressz ilyen formája kell nekem ahhoz, hogy a tettek mezejére lépjek (ugorjak) páros lábbal? Jójóznak a szemecskéim már a szavaktól, és a száz tagmondatból álló, kicsavarodott fogalmazással megáldott mondatoktól. De mit tegyek, ha a szép komótos módban kivitelezett tanulás sosem tartozott a kedvenceim közé? Így van, ez az ami kell nekem: idegeskedés és magolás az utolsó pillanatban…