Az úgy esett, hogy szombaton egy kiadós bevásárlás és mozizás (Holiday) után beültünk egy kávézóba, ahol megittam két vodka tonikot, majd hirtelen felindulásból fogtuk magunkat és lementünk a Macskafogóba. Nem az én világom a hely, de nem volt rossz. Annyira! Persze mindezt feledtette, hogy Édivel voltam. Aztán onnan elég becsiccsentett állapotban átmentünk Coronitába, ahonnan iszonyatosan későn és a becsiccsentés állapotát réges régen elhagyva értünk haza. Vagyis csak én voltam részegecske (ok, nem titkolom tovább, igen, igen, csúnyán részeg). Tegnap pedig megbosszulta magát a sok tequila, egész nap csak kóvályogtam, nem igazán voltam valami fényesen. És ebből mára is jutott, nem is kevés. Egy ideig kerülnöm kell a szórakozóhelyeket. Egy ideig…

Helyesbítek! Nagyon kikészítettem magam a hétvégén…

Ez a hétvége kikészített…

Ritkán szoktam félni, de a tegnapi vihar… Még szerencse, hogy végigaludtuk Édessel! Az elejét is bőven elég volt látni! A virágládáim lerepültek az ablakpárkányról…

A szundizásból kávé lett, hajtogatás és wc-pucolás (jahh, valakinek ezt is meg kell csinálni…), mely közben sikeresen megfogalmaztam a nap kérdését: Ki “csokizta” össze a wc tetőt? Rejtélyes dolgok történnek mostanság…

LovePink ‘gusztustalan’ rovatát olvashattátok. Kiborultam, na!

Elvittem a vizsga-csekket, most a változatosság kedvéért a Villányi útra. A hosszú utazás közben ért sokkhatások enyhítésére vásárolgattam egy kicsit. Vettem pár hajpántot, nyakláncot fülcsivel, fülcsit külön. :) Kellett! Elengedhetetlen volt! Kicsit jobb tőle!

Most pedig hívogat az ágyikó egy kis szundizásra…

Miközben a kakaómat szürcsölöm, azon jár az agyacskám, hogyan úszhatnám meg a mai fél Budapestet átszelős, tulajdonképpen értelmetlen programomat. Sehogy. Készülődés…

Ma végre megembereltem magam. Kicsit összepakolásztam, mert mostanában igencsak elhanyagoltam a lakást, mostam, és tanultam. Igaz nem sokat, de kezdetnek nem rossz. De délutánra elkezdett rázni a hideg, úgyhogy egy jó könyvvel bevackoltam magam a fürdőkádba. Érdekes a sztori, így alig bírtam magam rávenni, hogy letegyem. Három testvérről szól, akiknek gyökeresen különböző az élete, de egyikük sem elégedett a sajátjával, mindegyikük a másikét tartja jobbnak. Ezen kicsit elondolkoztam. Néha rám is rámjön az irigykedés, hogy XY-nak sokkal jobb, mint nekem, sokkal egyszerűbb, színesebb, pörgősebb, szebb az élete. Aztán mindig le is szídom magam, hogy hogy a francba lehetek ilyen elégedetlen, hiszen mindenem megvan, ami csak kell, mindent elérhetek, ha akarom! És igen. Ez alegfontosabb! Kell tudni bízni saját magunkban!

Alapvetően pesszimista vagyok, de néha tudom pozitívan is szemlélni az életet/az életem. Ez a post most egy optimista pillanatom volt…

Mire kiértem az egyetemre átgondoltam ezt a beszólok dolgot. Rájöttem, hogyha még nekem is van igazam, akkor is jobb ha visszafogom magam, hiszen elég könnyen visszaüthet rám a nagyszájúságom. Ki tudja, lehet, hogy éppen akinek beszólok, az fog szóbeliztetni és megbosszulhatja rajtam a dolgot. Könnyen előfordulhat. Egyébként minden úgy volt, ahogy gondoltam. Az írásbelimet javító tanár élt az ‘áthúzás’ lehetőségével és nulla pontosra értékelte a levelet. Így még a formai követelményekre sem kaptam pontot, nemhogy a helyes mondatokra. Úgyhogy nagy levegőt vettem és megköszöntem a ‘kedvességet’! Búcsúzóként a nőci odavetette, hogy ne keseredjek el, mert a vizsga többi része nagyon jó lett. És? Mit érek vele? :(

Egyszerűen felháborítónak tartom, hogy egy neves és nagymúltú egyetemen még mindig kuss a neve a diáknak. Holnap betekintek és bemutatok…